COSMOPOLITISMO

Hogy fáraszt, lankaszt, lassacskán tör össze,
csak nézni-nézni sóhajtozva egyre
ugyanazon mezőkre, emberekre,
egyazon égre, egyazon ködökbe!

Fehér habon szeretnék szállni szökve,
távol-napfénynek homlokom kivetve.
Ó, hogyha léptem sodró ár lehetne!
Ó, nékem sas ha szárnyat kölcsönözne!

Aligha volnék bűnbánó zarándok,
ki sóhajokra tár legottan ajkat,
ha ismeretlen tájon partra szállott.

Hol jóra-tárt karok magukba zárnak,
hol a tavasz langyos lehével altat,
én ott találom véreim s hazámat.